Felújítható kazánok dióhéjban

Most, hogy már kicsit jobban megismerkedünk a gőzler élet alapjaival, rátérünk egy olyan témára, ami szerintem nagyon sokatokat érdekelni fog, hiszen nap mint nap olvasom mindenféle fórumokon, hogy ki milyen felújítható kazánokkal szemez. Amióta a kínai gyártók elkezdtek a legnépszerűbb nyugati kazánok másolására fókuszálni egyre  több helyen elérhetők emészthető áron a termékeik. Ez bizonyos szempontból jó, több más szempontból nem.
Örülünk, mert az is belekóstolhat a komolyabb kazánok adta élménybe, aki egyébként nem nagyon engedhetne meg magának egy 30-40-50 ezer forintos készséget. Az üröm az örömben azonban az, hogy ezek a másolatok nem mindig sikerülnek résmentesen, gyakori a félrefúrt, sorjás menetű, gépolajtól bűzlő, sípolva levegőző példány. Ez mellé párosul az, hogy a dömpingáron beszerezhető másolatok nagyon sok esetben olyan gazdához kerülnek, akinek nagyon halvány sejtése van csak arról, mihez fog vele kezdeni. Ezt megelőzendő szeretnénk egy kis áttekintést adni, illetve rávilágítani arra, hogy mitől és hogyan is működnek ezek az RBA, azaz (ReBuildable Atomizer) kazánok.

A felújítható kazán első és legfontosabb ismérve, hogy nincs gyárban készült, előre összeszerelt fűtőbetét, amit egy mozdulattal cserélni lehet. Ergo a dobozból kivéve nem fogod tudni használni.
Ehelyett egy olyan szerkezet kerül a birtokodba, melybe a készítő(k) a fűtőszál helyét, a fűtőszál huzaljának bekötési pontjait és a kanócként használandó vivőközeg számára fenntartott kamrát alakították ki, minden további a  te feladatod lesz.

A felújítható kazánoknak alapvetően négy fő típusát különböztethetjük meg. Beszélhetünk tankos kazánokról, vatelines kazánokról, dripkazánokról és genesis kazánokról.

Kezdjük a legegyszerűbbel, a vatelines kazánnal. Ennél a konstrukciónál a korábbi gyári fémhidas porlasztók hibáit próbálták megoldani. A gyári kazánok esetén ugyanis a fémszövethíd nem szállította elég gyorsan a folyadékot, a patronok szánalmasan kicsik voltak és a kazánokat gyakran kellett takarítani, esetenként cserélni. Az egyik első ilyen kazán a Bulli A1-volt, napjainkban pedig a Prometey kazánokkal éli reneszánszát ez a technológia.

A kazántér alján két bekötőcsavar vagy oszlop helyezkedik el. A konstrukció alapvetően üvegszálra van kitalálva, amiből célszerűen pár szálat összefogunk ‘masniba’, majd a közepe táján vékony huzallal (0.16-0.2) kis hézagokkal készítünk rá egy tekerést. Mivel az üvegszál hajlékony, célszerű egy segédtűt hozzáfogni az üvegszálnyalábhoz tekerés közben, ez egyben a túl szorosra tekerés megelőzésében is segít. A drótunk végeit a csavarokkal rögzítjük és kész.
A Prometey alsó levegőzésű, azaz a két bekötési pont oszlopokon helyezkedik el, köztük pedig egy levegőcső fókuszálja a tekerés helyére a légáramot. Hasonló, de rövidebb piedesztál látható a Spheroidban. A Bulli A1 és az Bulli A2 oldalsó levegőzésű,  a kazán borítására fúrt lyukon jut be a levegő, így a tekerésnek sem mindegy, hol helyezkedik el – célszerű a csavarok MELLÉ rögzíteni arra az oldalra, ahová a levegőfurat fog nézni a palást felcsavarásakor.
A folyadékot a tartályban elhelyezkedő vatelin tárolja, amit nekünk kell jó alaposan átitatni vele. Értelemszerűen a hígabb folyadéknak és a sűrűbb, VG többletű folyadéknak nem ugyanolyan tömörségű vattára van szüksége, a sűrűbb leveshez jobb a picit lazább vatelin.
Sajnos ezeknél a kazánoknál nem látszik a liquid fogyása, így csak a száraz slukkok megjelenése tájékoztat arról, hogy ideje újra telenyomni a vatelinünket nedűvel. Mivel azonban üvegszálra vannak kitalálva és célszerűen azzal is működnek jól, nem kell hetente újravattáznunk a kazánt, elég kimosni az üvegszálat és kiégetni.

A másik igen ősi időkbe visszatekintő kazán a csepegtetős, avagy dripkazán, másnéven RDA (Rebuildable Dripping Atomizer). Mára erősen átalakult a dripkazánok piaca és a felhasználói szokások, ezzel együtt a kazánok szerkezete is megváltozott. Anno a drippelés olyan időtöltés volt, melynek célja a lehető legintenzívebb ízhatás elérése illetve a gyors ízcsere. Mára azonban egyre inkább a felhőköpködésbe csapott át a dripkazán-láz és a legtöbb ilyen készség hatalmas levegőnyílásokkal van ellátva. Szerencsére azonban van a piacon jócskán olyan konstrukciójú is, amin a levegőállítás igen széles határok közt mozog, emellett még mindig találni kimondottan élménydrippelésre készült típusokat is.
A dripkazán legfőbb ismérve, hogy nincs tartálya, nincs tárolórésze. A folyadékot közvetlenül a kanócra cseppentjük, ami aztán néhány slukkra elegendő gőzt biztosít nekünk, mielőtt újra cseppentenünk kellene. A leggyakoribb kazánok egy és két fűtőszállal is megépíthetőek, legtöbbjük oldalsó levegőzésű és 2-3 bekötőoszloppal rendelkezik.

Többek szerint jó ötlet ilyennel kezdeni a felújítósdit, hiszen könnyen szerelhetők, nem kell elkótyavetyélni a tartályból a folyadékot, ha bele kell piszkálni később. A baj azonban az, hogy a legtöbb videó, amihez a felhasználó segítségképpen nyúl a Youtube keresőjén keresztül olyan építéseket mutat, ami kezdők, sőt, sok esetben még középhaladók számára sem biztonságos.  Való igaz, hogy a szerkezet ideálissá teszi a dripkazánt a tanulásra, azonban a fokozatosság elvét célszerű betartani: hiába alkalmas a kazán egy dual coil építésre, addig nem célszerű ilyennel huszárkodni, amíg csukott szemmel nem megy a single coil építés. Egy fél tüdővel gőzölő dual coil sokkalta rosszabb, mint egy jó single!
Az RDA igen sokféleképp megépíthető, használhatunk üvegszálat segédtűvel (mint a vatelines kazánoknál), de akár microcoil és vatta kombinációját is alkalmazhatjuk. Utóbbi módszer lényege, hogy közepes vagy vastagabb huzalt tekerünk egy hengeres fémmagra (pl. fúrószár, csavarhúzó), majd az így készült tekercset rögzítjük a kazánban és a kanócot utólag fűzzük bele – ez az esetek többségében vatta szokott lenni. Előnye ennek a módszernek, hogy könnyebben elsajátítható és a tekercset sokszor újra lehet használni, csak a vattát kell időnként cserélgetnünk.

A legelterjedtebb kazántípus az RTA (Rebuildable Tank Atomizer), azaz a tankos kazán, nem véletlenül. Legtöbbjük komoly mennyiségű folyadékot, sok esetben egy egész napra elegendő e-liquidet képes tárolni a tartályában. A tartályból a liquid a slukkolás szívóereje hatására fokozatosan a porlasztókamrába áramlik, ahol a vivőközegünk (vatta vagy üvegszál) nedvesítése történik.
A tankos kazánokban a folyadéktároló egy légmentesen zárt tartály. A fűtőszál a tartály belsejében helyezkedik el, az esetek zömében a tank alja környékén. Ezt a teret kazántérnek hívjuk.

A fenti Móricka-rajzon egy Kayfun Lite szerkezete látható. T-vel a tankteret, azaz a folyadék helyét, K-val a kazánteret jelöltük. A folyadékot a zöldesbarna satírozás szemlélteti és ahogy látható, a kazántérbe jobb és bal oldalt két kis csatorna vezeti fel azt. A kazántérben helyezkedik el a fűtőszál és a “kanóc”.
A tanktér légmentesen zárt, ahogy azt már említettük. Szívás hatására a kazántérben lecsökken a légnyomás, ezt pedig a tanktérben, a folyadék feletti levegő megpróbálja ellensúlyozni, így ő is kissé kitágul. A tanktér levegőtartalékának tágulásakor némi folyadék kúszik fel a kazántérbe az átvezető csatornákon keresztül, ami a kanócunkat nedvesíti, azaz pótolja a fűtőszál által elpárologtatott folyadékot. A slukk befejeztekor a légnyomás visszaáll az eredeti, nyugalmi értékre a kazántérben, így a folyadék felett helyet foglaló levegő is összehúzódik, a csatornákban levő maradék folyadékot és esetleg némi levegőt visszaszívva a tartályba. Megfigyelhető, ahogy ezek a kazánok használat közben, mondjuk pár slukkonként be-beeresztenek egy-egy levegőbuborékot a tankba – ez mutatja meg, hogy az automatikus folyadékpótlás működik.
A fent vázolt folyamat csak akkor működik, ha:

• a tank légmentesen zárt
• a kanócként használt vivőközeg mennyisége és sűrűsége megfelelő, azaz nem akadályozza teljesen a folyadék mozgását
• a levegőellátás (a levegőfurat a kazán alján) megfelelően van beállítva

Ha ugyanis túl sok a kanóc a kazántérben, a felemelkedő folyadék komolyabb ellenállásba ütközik, amennyiben szívóhatás nem elégséges.
Ha túl kevés a vivőközegünk és a levegőbeömlő furat a kazán alján nincs eléggé kinyitva, szíváskor a nagy nyomáskülönbség hatására túl sok folyadék önti el a kazánteret.
Elmondható tehát, hogy egyensúlyra kell törekednünk: a nekünk tetsző levegőáramlás beállítása után ki kell kísérletezni a megfelelő kanócmennyiséget. Ha tudjuk magunkról, hogy lassan és lágyan szoktunk slukkolni, nem kell agyig tömni a kazánteret vattával vagy üvegszállal. Ellenben ha szeretünk erőseket szívni és szeretjük, ha van ellenállása szíváskor a kazánnak, több kanóccal kell kompenzálnunk.

A Kayfun csak egy példa, több hozzá hasonló tank létezik, ami ugyanezen elven működik. Szokás is ezeket kayfun-rendszerű tankoknak nevezni, hiszen az elv ugyanaz: a folyadék csatornákon keresztül áramlik felfelé, a kazántér irányába. Ilyen kazán pl. a Vapor Giant V2, a Rocket, az Erlkönigin, a Squape, az Orchid, Aqua, stb. Szerencsére mivel ezek nagyjából egyformán működnek, a beüzemelésük is igen hasonló. Ha az egyikkel boldogul az ember, nagy meglepetés nem érheti.

A cikk még nem ért véget. LAPOZZ!